drogambulancia@egeszsegdokk.hu | 06 30 983 7470
Egészségdokk Alapítvány | A drog volt az egyetlen megoldás
2719
post-template-default,single,single-post,postid-2719,single-format-standard,unknown,wp-accessibility-helper,accessibility-contrast_mode_on,wah_fstype_zoom,accessibility-underline-setup,accessibility-location-right,ajax_leftright,page_not_loaded,boxed

A drog volt az egyetlen megoldás

 

A drog volt az egyetlen megoldás

Írta: egeszsegdokk Kategória: Rólunk írták 18 okt 2015

Gönczi Gábor, az Egészségdokk Drogambulancia Fehérvár szakmai vezetője is úgy kezdte, mint a kliensei: kétségbeesett szenvedélybetegként.

Hogyan válik valakiből drogfüggő és miként sikerül kikecmeregni a gödör legaljáról?

Gönczi Gábor története könyvekbe illő válaszként szolgál erre a kérdésre. Ahogy ő fogalmaz: hagyományos drogkarriert futott be és közben mégsem, hiszen neki sikerült, ami sokaknak nem: tisztának maradni, fejlődni. Most felesége van, két gyermeke, és az a hivatása, hogy segítse a hozzáhasonlókat. Hasznosnak érzi magát, van önbizalma és képes az alázatra. Az út idáig viszont hosszú volt, és finoman szólva sem könnyű.

– A sztorim Budapesten kezdődik, egy lakótelepen, ahol leginkább gyári munkások és családjaik éltek. Az apám szobafestő volt, ennél fogva kötelezően alkoholista. Az anyám meg azért kezdett el inni, mert nem bírta a lelki terrort, a veszekedéseket. Sokáig nem tudatosult bennem, hogy ez így nincs rendben, hogy gáz, ami otthon van. Egyrészt mert ebben nőttem fel, másrészt a telepi gyerekek többségének szülei is így éltek. Nem emésztettem magam ezen, vagy legalábbis azt hittem, nem emésztem. Aztán amikor tizenkét évesen elkezdtem én is inni – azt gondolva, hogy úgysem leszek alkoholista – az agresszió előtérbe került. Ha ittam, olyan voltam, mint egy őrült – mesél Gábor. Mint mondja, nem haragszik a szüleire: az apját kifejezetten jó embernek tartja és biztos benne, ha akkoriban nincsenek annyira elfoglalva a saját gondjaikkal, talán azt is észreveszik, ami vele történik.

Merthogy, dolgok bizony történtek: – A piától ön és közveszélyes lettem ezért egy idő után átálltam a fűre. Közben a csapattal elkövettünk kisebb-nagyobb svindliket: betörések, lopások, rongálások… Később ezeket már nem „brahiból” csináltuk, hanem azért mert kellett a pénz drogra. Szinte mindent kipróbáltam – vallja be Gábor, aki azt is hozzáteszi: akkoriban zenész szeretett volna lenni, játszott is több helyen. Így jutott el végül is a legkeményebb drogokig.

– Szereztem egy barátot, aki súlyos heroin függő volt. Amikor először intravénásan beadta nekem az amfetamint, azt mondta: Te drogos leszel! – ez a mondat megmaradt bennem, leginkább azért, mert akkoriban meg voltam róla győződve, hogy én soha.

Aztán eljött a pont: a heroin is felkerült azoknak a szereknek a listájára, amit Gábor kipróbált. Elismeri: akkoriban nem volt rossz sorsa: párkapcsolat, jó munka, kocsi, fedél a fej felett: mindene meg volt. Aztán szépen lassan minden el is tűnt, ő pedig az utcára került.

Gönczi Gábor jelenleg is száz dolgot csinál egyszerre: tanul, dolgozik, tárlatot vezet. Mint mondja: ez segít neki abban, hogy ne égjen ki, abban hogy a munkájában még nagyon sokáig kedvét lelje

– Jó időnek el kellett telnie, mire összekötöttem a kettőt: a problémáimat a függőségemmel. Ez egyébként a legnehezebb a munkánkban is, megértetni a szenvedélybeteggel, hogy azért megy minden tönkre körülötte, mert függő – hangsúlyozza Gábor, majd azt is hozzáteszi: olykor vannak tiszta pillanatok, amikor tudatosul az emberben, hogy nem frankó az, ami most van. Ő egy ilyenben ébredt rá arra, hogy segítség kell!

– Amikor először elmentem egy ilyen konzultációra, leült velem szembe egy lány és azt mondta: nyissam ki szavakkal, érintéssel az ökölbe szorított kezét én meg kicsavartam. Aztán megkért, hogy én is szorítsam ökölbe a kezem, megpróbálja a saját módszerével én pedig azt gondoltam: Na anyukám, ezt soha nem nyitod ki! – erre megsimogatta a kezem és azt mondta: Szeretlek! Rögtön elolvadtam és elkezdtek potyogni a könnyeim. Kedves volt velem én meg az idejét sem tudtam, mikor voltak velem utoljára kedvesek.

Gábor persze nem gyógyult meg azonnal. Részt vett egy rehabon, élvezte, hogy tiszta, azt hogy ő is képes valamire, majd visszakerült a nagybetűs életbe és az rendje és módja szerint rá is szakadt.

– Azt várták tőlem, hogy felnőtt legyek, de nem voltam az. Rengeteg mindent nem tudtam, mert anno mindent droggal „oldottam meg”. Más módszert nem ismertem – tárja szét a kezeit a Doki – ahogy az ambulancián nevezik – majd rögtön hozzá is teszi, a visszaesés szinte garantált volt és meg is történt.

Második alkalommal már úgy ment elvonóra, hogy most figyel is arra, mit mondanak neki.

Célt az életének, értelmet a mindennapjainak végül az adott, hogy elkezdett főiskolára járni: szociális munkásnak tanulni.

– Ráébreszteni egy drogost arra, hogy képes megváltoztatni az életén elképesztően nehéz, hiszen csak rossz tapasztalatok vannak a háta mögött. Nekem hasonlóan nehéz volt elhinni azt, hogy képes vagyok befejezni a főiskolát – a nehézségek ellenére Gábor nem csak a főiskolát fejezte be, de elment egyetemre, megcsinált egy mesterképzést és azóta számos tanfolyamot és még most is tanul: jelenleg családterapeutának, miközben ő a Drogambulancia szakmai vezetője és mondhatjuk: emberi történeteket ír át azzal, hogy segít. Mint mondja, olykor nehéz eldöntenie mivel is segít pontosan: azzal, ha ad, vagy azzal, ha nem ad. De hangsúlyozza: nem kell egyedül cipelnie a terhet. Az, amit megtanult az az, hogy segítséget kérni szabad és kell, és hogy vannak dolgok, amikkel nem nekünk kell foglalkozni: elég, ha tesszük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint!

Írta: Sebestyén Lilla

Forrás: FEOL.hu



Betűméret
Kontraszt